NetStageOne Sabotaged

NetStageOne
A világ első Internet színháza - szabotázs
1999


A világ első teljességgel Internet-alapú, élő színházát – NetStageOne – 1999 Szilveszterének éjszakáján, pontosan éjfélkor, a 21. századdal együtt indítottam volna, ha budapesti kollaborátorom, az egyik legnépszerűbb hírportál illetékes munkatársa nem dönt úgy, hogy ügyeletét otthagyva inkább bulizik. Döntéséről nem értesített. Hiába érkeztünk időben a megbeszélt találkozóra, az irodába, ahol a NetStageOne programja elindítására várt a számítógépen, a többszörös előzetes egyeztetés ellenére informatikus munkatársam és én nem tudtunk bejutni. Nem volt, aki pontosan éjfélkor, egerének egyetlen kattintásával elindítsa a programot. A projektet meglehetősen nagy nemzetközi médiaérdeklődés kísérte. Rádió- és tévéinterjúkat adtam, magyar és külföldi újságoknak, portáloknak nyilatkoztam.

A világ első Internet színházának virtuális függönye nem gördült fel a beharangozott időpontban. A szereplők New Yorkban, Londonban, Berlinben, Tokióban és Moszvában vártak az előadást indító három gongszóra. Élő videostreamekként érkezve, a Világháló virtuális valóságában kellett volna találkozniuk, hogy előadják a darabot, amelyet az alkalomra írtam. Hiába vártak, a kapcsolat nem jött létre. A magyar és nemzetközi sajtóban meghirdetett bemutatót tíz nappal el kellett halasztanunk, s az Internetre végül a tervezett élő előadás helyett videora rögzített anyag került.

A szilveszteri premier elmaradása miatt informatikus munkatársam elveszítette hitét szakmai hozzáértésemben, kiszállt a projektből, mint ahogy a mobilszolgáltató is, amely a project előkészületeit finanszírozta. A hírportál ifjú munkatársának, akinek kattintania kellett volna az ezredforduló küszöbén, de inkább bulizni ment, nem esett baja.

A NetStageOne előadását CyberHome címmel 2000. április 14-15-16.-án mutatta be virtuális társulatom, a Les Fleurs du Mal a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Házában:

Traveling College of  Time Consciousness
presents:

CyberHome

A NetStageOne, a világ első Internet-színháza azonos című darabjának élő színpadi változata

TRAFÓ Kortárs Művészetek Háza
Budapest, 2000. április 14-15-16.

Szereposztás:
 
Enigma – manó – Batta Zsuzsanna
Olga – Csehov legidősebb nővére – Kari Györgyi
Mása – Csehov középső nővére – Turán Eszter
Irina – Csehov legfiatalabb nővére – Molnár Viki
Szofja – Lev Tolsztoj felesége – Lesko Svednyik
Áldozat
Andreia Rocha
FőpapnőNagy Fruzsina
Zima – a kirgiz szál, Csehovék szolgálója – Juristovszky Sosa
Abdullah el-Rahham Babacsov – kirgiz szent ember – Vajdai Vilmos
Heartbreak HotelHalász Péter
Anton Pavlovics Csehov – orosz író – Hevér Gábor
Pável Petrovics Pocakov – zongoratanár – Antal István
Narrátor Sir David O'Clock

Írta és rendezte:
Najmányi László

Zene:
AMBIANCE21

Maszkok:
Nagy Fruzsina

Jelmezek:
Bozóki Mara

Látvány:
dETaArs WonderlandNajmányi László

 
Prológ


Rendező: (belső monológ, felvételről) Volt egy álmom. Álmomban pénzhez jutottam és abból színházat alapítottam. Tehetséges, lelkes, fiatal társulat gyűlt össze, írók, képzőművészek, zenészek, színészek és színésznők. Sikerült találnom egy épületet, ahová beköltöztünk. A társulat minden tagja azonnal irodát foglalt le magának, telefont, faxot, számítógépet és kávét kért, amit meg is kapott. Nekem nem jutott iroda, de irodám eddig sem volt, úgyhogy nem bántam különösen a dolgot. A társulat többi tagja sem ütközött meg a helyzeten. Telefonáltak, faxoltak, rámentek az Internetre, kávéztak. Kimentem a közeli kávézóba és rendeltem magamnak egy kávét.

Megkértem a rezidens írók legtehetségesebbikét, hogy írja meg az új színház első darabját. Az író örömmel vállalta a feladatot, azonnal rengeteg ötlete támadt, amiket el is mondott. Felvette az előleget és elment írni.

Múlt az idő, közeledett a próbák kezdésének időpontja. Bekopogtam az író irodájába, hogy megkérdezzem, hogy áll a darab. Az író éppen telefonált. Láthatóan zavarta jelenlétem. Egyik kezével eltakarta a kagylót, úgy mondta, hogy most nincs ideje velem beszélgetni, jöjjek másnap. Másnap is bekopogtam hozzá. Éppen egy számítógépes játékot játszott a számítógépén. Mondta, hogy most nincs ideje velem beszélgetni, jöjjek másnap. Másnap újra meglátogattam irodájában. Nagyon kedvesen fogadott. Mondta, hogy nagyon jól halad a darab, már csak néhány oldal megírása hiányzik. Kértem, hogy mutassa meg az elkészült anyagot. Rögtön, mondta és kihúzta a fiókját. Megszólalt a telefon. Fax érkezett. Az író figyelmesen elolvasta a faxot. Nagyon fontos üzenet, mondta. Most el kell mennie. Felvette a kabátját, feltette a kalapját, kérte a fizetését és elment. Múltak a napok, az író nem jött vissza. Az próbák megkezdése előtti napon még mindíg nem volt darab. Leültem a számítógéphez és elkezdtem írni egy darabot. Reggelre lettem vele kész. A darabnak a Csehovék címet adtam, mivel a történet a nagy orosz íróról és három nővéréről szólt.

Megkértem a társulat zeneszerzőjét, hogy írjon az új darabhoz zenét. A zeneszerző örömmel vállalta a feladatot, azonnal rengeteg ötlete támadt, amelyeket el is dúdolt. Felvette az előleget és elrohant.

Megkértem a látványtervezőt, hogy tervezze meg a látványt és a jelmeztervezőt, hogy tervezze meg a jelmezeket. A művészek örömmel vállalták a feladatot. Azonnal rengeteg ötletük támadt, amelyeket gyorsan le is skicceltek. Felvették az előleget és azonnal munkához láttak.

Elkezdődött az olvasópróba. A rendező nem jelent meg. Felhívtam: nem tud eljönni, mert megigérte a családjának, hogy elviszi őket síelni Szlovéniába. Majd jön, mondta és letette a kagylót. Átvettem a feladatát és én olvastam fel a darabot. A színészek mobiltelefonáltak közben. Páran kimentek a büfébe, csak a felolvasás végén jöttek vissza.

Kiosztottam a szerepeket. A színész, akire Csehov szerepét osztottam, mondta, hogy ő szívesebben játszaná Irína szerepét, mert alkatilag az közelebb áll hozzá. Jó, mondtam és elláttam rendezői utasításokkal. Az utasításokkal nem értett egyet. Ezt inkább így csinálná, azt úgy, mondta. Rendben van, mondtam. A színész felvette a kabátját, feltette a kalapját, felvette a fizetését és elment. A darabot az asztalon felejtette. Küldönccel küldtem utána. Többet nem hallottunk róla. Csehov szerepét én vettem át.

A színésznő, akire először Irína nővér szerepét akartam osztani, megsértődött, amikor szerepét másnak adtam. Előbb sírt, aztán toporzékolt, aztán csak nevetett. Bedobta a próbatermet díszítő fikuszt a táskájába, felvette fizetését és elrohant. Többet nem láttuk.

A színésznőnek, akire Olga szerepét osztottam, nem tetszett a szöveg. Mondta, hogy hazaviszi a darabot és férjével átírják. Rendben, mondtam. A színésznő még egy darabig csevegett a többiekkel, majd felvette a kabátját, aztán a fizetését, kölcsönkérte a táskámat, beletette a darabot és elbúcsúzott. Többé nem került elő. Olga szerepét ugyan átvette a színház tragikája, de később megüzente, hogy víziója van, s csak akkor számíthatunk rá, ha a vízió véget ér és sikerült lejegyeznie. Elérni ezután nem tudtuk, ő maga nem jelentkezett. A szerepet senki más nem vállalta, úgyhogy ezt is nekem kellett vállalnom.

Mása szerepét a színház drámai szendéjére osztottam. A finom, halkszavú teremtés először némán pislogott hosszú szempilláival, aztán csendesen, de ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy ő inkább Ophélia szerepét játszaná, vagy Hamletét, mert az a darab jobban érdekli, mint ez. Jól van, mondtam, és műsorra tűztem a Hamletet. A színésznő boldogan mosolygott. Mondta, hogy hazamegy, megtanulni a szerepét. Később hallottuk, hogy még aznap átköltözött Svájcba, ahol szőrmekereskedést nyitott. Küldött egy képeslapot a társulatnak. Azt írta, nagyon szeret bennünket és jól van. Így Mása szerepe is rám jutott.

Egyedül maradtam a próbateremben a színésszel, akire Pável Pocakov, a zongoratanár szerepét osztottam. A színész részegen érkezett a próbára, felvette a fizetését, aztán a magával hozott palackból folytatta az ivást. Mire az ő szerepéhez jutottunk, már
az asztalra dőlve aludt. Megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Taxit hívtam és megkértem a sofőrt, hogy vigye haza a színészt és fektesse ágyba. Néhány nappal később a színész felesége telefonált. Elmondta, mennyi gondja és baja van. Aztán megtudtam tőle, hogy közös ismerőseink közül ki kivel feküdt le, hányszor és melyik milyen teljesítményt nyújtott az ágyban. Mielőtt elbúcsúzott volna, megtudtam tőle, hogy a férje eltűnt, a taxis nem vitte haza a próbáról. Felhívtam a taxivállalatot és sikerült megtalálnom a sofőrt. A sofőr elmondta, hogy a színész magához tért a taxiban és követelte, hogy ne haza menjenek, hanem Ukrajnába. A sofőr engedelmeskedett és elvitte a színészt Ukrajnába. A színész a kijevi piactéren szállt ki a taxiból. A sofőr még látta, ahogy bemegy egy bárba, aztán hazaindult. Rengeteg baja volt a határon, a Michael Jackson CD-k miatt. Negyvenezer darabot bízott rá egy ukrán barátja, és a vámosok nem akarták a szállítmányt átengedni a határon. Végül adott nekik két üveg vodkát, tizenkét tojást és egy pótkereket, csak úgy lehetett megoldani a dolgot.

Nem maradt más hátra, nekem kellett eljátszanom a darab valamennyi szerepét. Én lettem Olga, Irína, Mása, Pável Pocakov és Anton Pavlovics Csehov. Megtanultam a szövegeket, azonosultam a karakterekkel, és még koncepciót is sikerült találnom arra, hogy miért én játszok minden szerepet. Végülis én írtam a darabot, az én lelkem különböző vetületeiről szólnak a jellemek, csak én játszhatom el őket hitelesen. Meghirdettem az előadást. Sajáttervezésű plakátokat nyomattam – a színház plakáttervezője éppen kutyáit vitte Burgenlandba bemutatóra – és teleragasztottam a plakátokkal a várost. Kifizettem a plakátragasztásért járó büntetést a közterületfelügyelőknek – számlát nem adtak – aztán folytattam az előkészületeket.

A zeneszerzőt már hosszabb ideje nem láttam. Felkerestem a lakásában. Pizsamában ült a számítógépe előtt és MP3-as tömörítésű zenéket töltött le az internetről. Kérdeztem, hogy sikerült-e valamire jutni a darab zenéjével. Igen, mondta és feltett egy CD-t. A CD-ről egyetlen, kitartott hang hallatszott, ami engem hálózati búgásra emlékeztetett. De én prelűdre, nyitányra, táncetűdökre, intermezzóra és  fináléra gondoltam eredetileg, mondtam. Nem baj, mondta a zeneszerző. Az elképzelések azért vannak, hogy megváltozzanak. Az a hang pedig, amit a CD-ről hallok, felharmónikusokban olyan gazdag, hogy a színpadon történtektől függően, folyamatosan változik értelmezhetősége. Ha akarom prelűd, ha akarom nyitány, táncetűd, intermezzo vagy finálé. Csak vigyem haza és dolgozzak vele nyugodtan.

Hazamentem, elővettem Casiomat és hajnalra megkomponáltam a darab zenéjét. Nem vagyok képzett zenész, ezért inspirációul klasszikus zenedarabokat választottam, amelyeket - miután nem tudok kottát olvasni, - emlékezetből rekonstruáltam. Kivettem spirituális esszenciájukat és hallás után átranszponáltam őket egy radikálisan szűkített hangnembe, amely – úgy éreztem – pontosan kifejezi a darab hangulatát. Mivel a színház zenekarát éppen a bemutató napjára kecskeméti lakodalomba hívták játszani, nem maradt más hátra, mint hogy én adjam elő a zenét is az előadáson.

A látványtervezőt bakonybéli kúriájában találtam meg. Éppen a tornyok csipkézetét aranyozta. Kértem, hogy mutassa meg az elkészült látványterveket. Ő üres színpadot képzel el, mondta a látványtervező, mert abban érvényesülne legjobban a színészi játék. A világítás is legyen egyszerű, statikus. Egyetlen negyvenes égő világítsa meg a színpadot, csak arra kell vigyázni, hogy a műszak el ne lopja. Próbáltam meggyőzni, kértem, hogy tegyen be legalább ajtót, íróasztalt és könyvespolcot. Nem lehet, mondta, az összezavarná az előadás stílusát. Elbúcsúzott, mondta, hogy a helyi népművészetet tanulmányozni utazik Bulgáriába. Internet hozzáférését magával viszi, fizetését küldjük utána, az előadásra visszajön, az biztos.

Elhoztam otthonról a székemet, az asztalomat, a könyvespolcot és a fürdőszoba ajtaját, és feltettem őket a színpadra. Hoztam a világításhoz gyertyát is, mert az égőt a műszak ellopta.

Felhívtam a jelmeztervezőt, kértem, hogy mutassa meg az elkészült jelmezeket. Most nincs ideje ezzel foglalkozni, mondta. Éppen a trénerét várja, aki megígérte, hogy a mai edzés során a csípőizomzatra fognak koncentrálni. Egyébként sem kellenek jelmezek a darabhoz, csak játszam a szerepeket a saját ruháimban, akkor leszek önmagam. De ezt így nem lehet, mondtam. Majd megoldod, válaszolta és gyöngyözően kacagva elbúcsúzott.

A főpróba remekül sikerült. Nem bakiztam a szövegben, annak ellenére, hogy a súgó szabadnapot vett ki, a műszak leugrott az Adriára, az ügyelő pedig telket vásárolni ment a Fertő tóra. Sikerült símán átlényegülnöm az egyik szerepből a másikba és úgy irányítanom a gyertya fényét, hogy az éppen a jelenetek vizuális lényegét emelje ki. Sikerült a zenét is úgy és akkor játszanom, ahogy kellett, noha a második táncbetét alatt lemerült a Casioban az elem, így a továbbiakban dúdoltam, illetve fésűre illesztett vécépapír segítségével adtam elő a hangszeres szólókat. Nagyon minimalista, de feszes, gondolatokban gazdag lett az előadás. Elégedetten mentem haza a főpróbáról.

Másnap az előadás kezdete előtt egy órával értem a színházhoz. A kapu zárva volt, nem tudtam bejutni. Megkerestem a gondnokot. Éppen aludt. Ő is tehetetlen, nem tudja kinyitni a kaput, mert a Mogyoró Asszíriába ment expedícióval és magával vitte a kulcsot. Ki az a Mogyoró, kérdeztem. A kulcsos, mondta a gondnok, majd a falnak fordult és újra elaludt. Megpróbáltam felfeszíteni a színház kapuját, de nem sikerült.

Lassan gyülekezni kezdett a közönség. Mindenki ott volt, aki fontos a városban: írók, rendezők, kritikusok, magasrangú tisztviselők a császári udvarból. A lépcső tetején álltam és nyugtattam az egyre türelmetlenebb tömeget. Hamarosan meghozzák a kulcsot, mondtam nekik, azzal majd kinyitjuk az ajtót és bejutunk. A kulcs persze nem érkezett meg. Nagyon sok munkám volt a darabban, jónak, fontosnak is tartottam, azt akartam, hogy lássák, hallják az emberek. Ezért elhatároztam, hogy ott, a lépcső tetején tartom meg az előadást, mintha a darab lényegéből következő rendezői elképzelésről lenne szó. Elővettem a Casiomat, amihez ezúttal előrelátóan tartalék elemeket is vásároltam. Eljátszottam a prelűdöt, majd a nyitányt. A közönség elnémult és figyelmesen hallgatott. Amint azonban beindulhatott volna a darab cselekménye, kivágódott a színház kapuja és kijött a büféből a pincérnő. Mint kiderült, egész idő alatt a színházban volt, s csak azért nem nyitotta ki dörömbölésemre a kaput, mert az nem az ő dolga. Megállt a nyitott kapu előtt, megvetően nézte az összegyűlt tömeget. Aztán hozzámfordult és egyetlen, határozott mozdulattal leállította játékomat. Ez így nem jó, mondta és elkezdte átrendezni az előadást.

Hideg verejtékkel borítva ébredtem. Körülnéztem a szobámban. Hiányoztak belőle a bútorok. A postaládában borítékot találtam, benne komoly összegről szóló csekket, egy nemrég elhunyt, általam alig ismert rokon hagyatékából. Kezemben a csekkel leültem az ágyam szélére. Elhatároztam, hogy színházat alapítok. Az Interneten.


Prelűd

Elektronikus zene  – 'Ravenshoe' –  amerikai árverés kikiáltójának (barker) effektusokkal gazdagított hangja keveredik Cso Cso Szan áriájával, Puccini 'Pillangókisasszony' című operájából

3 gongütés, a második és harmadik között kialszanak a fények

 Evokáció


A színpadot három vetítővászon határolja. A vásznak között átjárók. Jobboldalt, elől fém csövekből épített torony, amely csaknem a terem mennyezetéig ér. Hátrább, a jobboldali vetítővászon előtt íróasztal,, szék. Az íróasztalon gyertya tartóban, ópiumpipa, gyufa, ezüst ópiumszelence, laptop computer. Baloldalt, márványtalapzaton kertitörpe szobra áll. A szöveg sötétben kezdődik. A második bekezdés indulásakor fény vetül a toronyra. A torony tetején Enigma, a manó ül. Előbb böröndjét engedi le  kötélen, majd  maga is leereszkedik a torony oldalán. Ereszkedés közben kétszer megáll és a közönségre néz. Az utolsó előtti bekezdés végén ér földet

Ima: (computer hang énekel) Under much pressure and under the most horrible circumstances, we formed this virtual theater, Net Stage One,  to stimulate, please, praise and entertain the almighty gods.

Because we know that the gods are there, dwelling in  their luxurious palaces, high up on the highest of the mountains, hidden behind fire, smoke, clouds and fog. They usually do not intervene in matters concerning life and death. But if they get bored, they can wreak much havoc and they can cause problems to all of us.

Therefore we must entertain the gods all the time, so they won't get bored. We come together as often as we can, to sing and dance and tell tales from times of old, just to keep the gods in jolly good mood for now, and for many years to come.

May the highest of the gods bless this cyber theater and her virtual company. May the Highest of the High listen to our prayers and take the offerings we place on the slopes of the Holy Mountain and at the center of each town and in the middle of the crossroads. May this very show, CyberHome, which we have put together under much duress, be blessed by the shining grace of the eternal Lords.

Amen...

Nyitány

A zenével árnyjáték indul, vörös háttérvilágításban. Áldozati menet. A menet kijut a vetítővásznak elé. A szobor előtt tablót alakítva állnak meg

Narrátor: Valamikor az időben volt egy város, amelyet hatalmába kerített a vörös démon, Peace. A város lakóit elaltatta és arra kényszerítette őket, hogy álmukban szolgáljanak neki. Békés öregembernek mintáztatva magát a démon szobrot állíttatott magának a város főterén és megkövetelte, hogy a város lakói minden holdtöltekor fiatal lányt áldozzanak neki.

Két férfi  festőállványra feszíti az áldozatot, majd felemelik szoknyáját. A zene végén a Főpapnő egyetlen, határozott mozdulattal vörös festékkel festi be az áldozat altestét, majd magasba emeli ecsetét.  Enigma, a manó tanúja az eseményeknek


Első jelenet
Az idegen

Az áldozatot eloldozzák, két papnő kivezeti, a menet utánuk indul. Enigma, a manó megpróbál kommunikálni velük, de nincs reakció.  A menet elhagyja a színpadot. A manó  beszélni próbál a vonulókkal, de azok nem vesznek róla tudomást. Leül a szobor tövében és kicsomagolja bőröndjét. Zene ('The Stranger') indul. A zenével egyidőben a vetítővásznakon város 3D számítógépes animációja kezdődik. A toronyházak falán monitorokon hirdetések villódznak, a tornyok kanyonjaiban bolyong a virtuális kamera

Narrátor: Idegen vagy, egy ismeretlen városban. Szobát keresel, mert itt akarsz maradni egy ideig. Nem tudod a szokásokat, nem ismersz senkit ezen a különös helyen. Bolyongsz az utcákon, de nem találsz szállodát. Megpróbálod megszólítani a járókelőket, de azok nem vesznek rólad tudomást. Keresztülnéznek rajtad, megkerülnek, ha eléjük állsz, aztán mennek tovább. A szemük nyitva van, de mintha aludnának. Egymáshoz sem szólnak, némán surrannak a falak tövében, amíg el nem nyeli őket valamelyik ház. Integetsz az autóknak. Senki sem áll meg intésedre. Az üzletek, hivatalok, vendéglátóhelyek zárva vannak. Rendőrt nem látsz. Lassan sötétedni kezd. Megéheztél. Elfáradtál. Leülsz egy padra, az istenszobor tövében. Kinyitod a bőröndödet és megkeresed a vacsorád. Mielőtt ennél, áldozol az istenségnek. Megosztod vele azt a keveset, amid van. Reakció nincs, a szobor mereven bámul tovább egy láthatatlan horizontot. Miután ettél, gondosan elcsomagolod a maradékot. Besötétedett. Sorra kigyulladnak város fényei. Rádtör a magány. Előveszed a hangszered, hogy segítsen elfelejteni a sötét érzéseket. Játszani kezdesz

Enigma, a manó
elektronikus játék gitárt vesz elő a bőröndjéből és vad heavy metal gitárszólót kezd játszani. A hangot felerősítik a terem hangszórói. Peace, a törpe szobra, a mellkasába épített hangszórón keresztül ráförmed a manóra

Peace: (computerhang) Ez az én városom. Ön idegen itt. Ön nem idevaló. Önnek itt nincs semmi keresnivalója. Azonnal hagyja abba a zajongást. Menjen innen. Ne zavarja a meditációmat. Menjen innen. Menjen tovább.

Enigma: (ijedten abbahagyja a gitározást) Csak azt akartam mondani...


Peace: (közbevág) This is my city. You are a stranger here. You are not from this town. You have nothing to do here. Go away. Do not disturb my meditation. Go away. Disappear.

A manó összecsomagol és elindul kifelé. A kijáratnál visszafordul

Enigma: Csak azt akartam mondani...


Peace: (közbevág) Questa é la mia cittá. Lei qui é straniero. Lei non é di qui. Lei qui non ha niente da cercare. Smetta immediamente di pare rumore. Non disturbi la mia meditacione.

A manó kikullog a színpadról


Második jelenet
A ház


Narrátor: Egyre távolabb kerülsz a városközponttól. Eltévedtél a kanyargó, mind jobban szűkülő utcák labirintusában. Már nem tudod, hogy melyik irányban jöttél és fogalmad sincs, hogy merre tartasz. Feltámad a szél és hamarosan esni kezd az eső. Az arcodba vágó esőtől félig vakon botorkálsz tovább a kátyúkkal teli úton. Amikor már azt hiszed, hogy végképp elfogyott az erőd, nem bírod tovább, hirtelen az utca kanyarulatában egykivilágított ház bukkan fel, kapuján felirat: KIADÓ SZOBÁK

Zene indul ('Enigma'). A manó megjelenik a színen., kezében varázspálca. A középső screenen feltűnik  a CyberHome Lobby animáció: monitor, körülötte csengőgombok. A gombokon nevek. Ahogy a manó az egyes gombokra mutat  varázspálcájával, azok felvillannak és a vetített monitoron a gombon lévő névhez kapcsolódó animáció indul

Ahogy a ház elé érsz, a kapu magától kinyílik előtted. Az előcsarnok falán egy monitort, mellette csengőgombokat találsz. A gombokon nevek. Nincs információ arról, hogy melyik lakásban adnak ki szobát. Nincs más választásod, mint addig nyomni a gombokat, amíg meg nem találod  a kiadó szobát

Enigma keresztet vet, majd ráklikkel a 'The Tolstoys' gombra. Két sakkozó hölgy képe tűnik fel a monitoron


Szofja: (Tolsztoj felesége, hangfelvételről) Kérem, ne zavarjon most. Be kell fejeznünk ezt a sakkjátszmát Katyerina Maximovával, mielőtt a nagyságos úr lejön az Internetről. Kérem jöjjön vissza máskor, láthatja hogy nagyon elfoglaltak vagyunk. Másenyka csukd be az ajtót és tedd fel a borschot a tűzhelyre. A nagyságos úr hamarosan lejön. A nagyságos úr hamarosan lejön. Hol is hagytuk abba?

A manó a Thor  gombra klikkel. Rohamozó viking harcos jelenik meg a monitoron

Thor: (computerhang, felvételről) Na most elkaplak, te nyomorult. Ezúttal nincs hová menekülnöd. A kezemben vagy végre és most megfizetsz minden bűnödért.

A manó  a 'Karl-Heinz & Friends'  gombra klikkel. Koalákat mutató animáció indul a monitoron


Karl-Heinz: (computerhang, felvételről) Koala Alapítvány. A nevem Karl-Heinz. Ezek itt a barátaim: Ludwig, Otto, Ernst-August és Hans Mayer. Sajnos nem engedhetem be. Ön fehér embernek látszik. Amióta az ön faja kontinensünkre lépett, életterünk 80 százalékkal csökkent. Kérem ne vegye ezt személyes sértésnek, de el kell küldenem. Jelenléte a statisztikák alapján kihalásunkhoz vezethet és ezt nem akarjuk. Érezze magát jól városunkban. Shalom! Auf Viedersehn! Good Bye.

A manó a Heartbreak Hotel gombra klikkel. Halász Péter jelenik meg a monitoron.  Ahogy beszél, feje hatalmasra nő


Heartbreak Hotel: (Halász Péter hangja, felvételről) Tizenöt éve vagyok heroinon. Kiadó szobám ugyan nincs, de szívesen befogadom magát.

A manó elklikkeli a víziót. A zene végetér. A manó leül a szobortalapzatra, kinyitja bőröndjét. Előveszi a noteszét. Írni kezd

Enigma: Anton Pavlovics Csehov. A nagy orosz író. David Bowie ajánlotta figyelmembe ezt a címet, mielőtt elhagytam New Yorkot. Azt is mondta, hogy nagyon figyeljek minden elhangzó szóra és ha lehet, jegyezzem le a történteket.

A manó feláll és a 'The Chekhovs' gombra klikkel. A gomb felvillan. A monitoron Irina ajtót nyit, mögötte átmegy a szobán Csehov. A manó kimegy a színről. A vetítés véget ér


Harmadik jelenet
Csehovék

A szín lassan kivilágosodik. Csehov az asztalánál ül . Meggyújtja a gyertyát, ópiumot helyez pipájába, meggyújtja és hosszan beszívja a füstöt

Narrátor: Anton Pavlovics Csehov dolgozószobája. Az író az íróasztalánál ül és két színdarabon dolgozik egyszerre. Az első darab címe a Három nővér. Saját nővérei, Olga, Irína és Mása ihlették a darab megírására. De ugyanúgy mintául szolgált az összes nő is, akit valaha ismert. Az ő lelküket is belerajzolja a darab három főszereplőjének figuráiba. A másik darab Lev Tolsztoj feleségének története, Csehov válasz Gogol: Az örült naplója című drámájára, s egyben szenvedélyes tanúvallomás a tolsztojánizmus eszméi mellett. Csehov munkájához tökéletes csendet és teljes zavartalanságot igényel. Ezek azok a ritka, nyugodt pillanatok, amelyekhez hasonlókat olyan nehéz találni ebben a házban. Ezek a pillanatok azok, amelyekben az író engedélyezi magának az ópium élvezetét.

Csehov hátradől székében és átadja magát az ópium hatásának. Csengetnek

Csehov: (hangosan) Irína, légy szíves nézd meg, ki csenget. Nem akarok most senkit sem látni.

Irína keresztül megy a színen, kimegy, innentől sziluettben látjuk, ahogy az ajtóban álló  lmanóhoz beszél.  A gesztikuláló Irína és a manó a szöveg ritmusára előre, hátra  mozognak, bejönnek a színre az egyik oldalon, kimennek a másikon. A screeneken feltünnek a Csehov család fényképei

Irína: (felvételről) Üdvözlöm önt. Irina Pavlova vagyok, Anton Pavlovics legfiatalabb nővére. Kérem, ne tévesszen össze Mása Pavlovával, Anton Pavlovics középső nővérével, akinek az ellentmondásos Tuzenbach kapitány iránt érzett tragikus szerelméről mindenki beszél. És ne tévesszen össze Olga Pavlovával sem, legidősebb nővérünkkel, aki viszont zongoratanárunk, Pável Petrovics Pocakov hatása alatt áll, immár tizenöt keserű éve.

Bennünket, Csehovokat úgy látszik, valami ősi átok sújt, talán azokból az időkből, amikor a család jelentős birtokokat mondhatott magáénak Kirgiziában és Csecsenföldön. Dédnagyanyám, Maria Andrejevna Perpignan-Micheaux, aki francia volt és haláláig csak Maupassant nyelvén volt hajlandó érintkezni a cselédséggel, titkos feljegyzéseket hagyott maga után, tizenkét zöld szattyánbőrbe kötött, ezüst lakattal lezárt füzetecskét, amelyeket halála után nagyanyánk, Jekatyerina Abramova – az egyetlen zsidó a családban – szerencsétlen sorsú dédnagyanyánk pehelypaplanába varrva talált meg, amikor a családi birtok először árverezésre került, s nagyszüleink, csak legszükségesebb ingóságaikat víve magukkal, az éjszaka leple alatt, cselédjeiket hátrahagyva Örményországba menekültek hitelezőik haragja elől.

A két oldalsó screenen megjelenik az átkot mondó kirgiz szentet mutató video. Irina és a manó átmennek a színen, a manó hátrál

Maria Andrejevna dédnagyanyánk feljegyzései szerint dédnagyapánk, Raymond Ivanovics Csehov akaratlanul megsértett egy kirgiz szent embert, bizonyos Abdullah Mehmetovics el-Rahham Babacsovot, amikor visszautasította a harmadik tányér gőzölt bárányagyvelőt Babacsov úr születésnapi vacsoráján. A helyi szokások durva megsértéséért a házigazda megátkozta vendégét, dédnagyapámat és huszonhét generációra érvényesen, egész családunkat.

Az átok szerint mi, Csehovok nem ismerhetjük meg a gondolattalan nyugalmat, amelyet a legtöbb ember olyan magától értetődőnek fogad el. Nekünk mindíg gondolkodnunk kell, s gondolatainkat szakadatlanul, valamilyen formában kimondanunk. A család nőtagjai azóta folyamatosan beszélnek, reggeli ébredésüktől késő éjszakáig, az év minden napján, tekintet nélkül arra, hogy éppen hol vannak és miért. Ez alól nincs kivétel, dédnagyanyám, nagyanyám, anyám, nővéreim és én életünk során nem voltunk képesek egy éber pillanatra sem csendben maradni, még akkor sem, ha ezzel súlyos, akár katasztrófális  helyzeteket kerülhettünk volna el.

Árnyjáték

Amíg a család nőtagjai beszédkényszerben szenvednek a tizennyolcadik század eleje óta, addig a család férfitagjai írnak. Ugyanolyan kényszeresen, mint ahogy mi nők, beszélünk. Dédnagyapám, Raymond Ivanovics szenvedélyes levelezővé vált, aki a Babacsov úr jurtájában történt, botrányos kimenetelű születésnapi vacsora másnapjától haláláig levelek százait írta, megválaszolatlanul egy bizonyos Hektor F. Wanderbourgh úrnak, Bostonba, Amerikába. Levelei címzettjéről, aki spirituális tanácsadónak mondta magát, egy Moszkvából érkezett ujságban olvasott.

A Wanderbourgh úrnak szóló leveleket három másolatban írta, és gondosan katalogizálta dátum és téma szerint. A másolatok közül egy tizennyolc évet felölelő válogatás szerencsére túlélte a tűzvészt, amely szentpétervári házunkat, valószínűleg Olga nővérem hibájából elpusztította. Olga ugyanis éppen egy, Pável Petrovics ellen írt, a Zeneakadémia kurátorainak címzett feljelentést fogalmazott, amikor pedig – szakácsnőnk és a cselédség szökése miatt – a konyhai tűzhelyen készülő saslikra kellett volna felügyelnie. A tűzhelyre csepegő zsír lángralobbant és meggyújtotta a tető gerendázatát A tűz percek alatt szétterjedt az egész házban, csupán Anton Pavlovics dolgozószobáját nem tudta elemészteni a vasajtó miatt. Itt tartotta bátyánk dédnagyatyánk feljegyzéseinek egy részét. A feljegyzések másik része, amelyet éppen Mása olvasott, megsemmisült a tűzben, sajnos.

Irina és a manó a másik irányból érkeznek a színre. A manó hátrál, A szoborhoz mennek. Leülnek a talapzatra, a manó szorgalmasan jegyzetel

Az épségben maradt levélmásolatokból kitűnik, hogy dédnagyapánkat, Raymond Ivanovicsot leginkább dédnagyanyánkhoz, Maria Andrejevnához fűződő, szerinte beteges kapcsolata foglalkoztatta. Dédnagyanyánk ugyanis rendszeresen verte dédnagyapánkat, méghozzá egy kirgiz lókorbáccsal, amit dédnagyapánk szerint Babasov úr adott, a rosszemlékű születésnapi vacsorát megelőzően dédnagyanyánknak, arab nyelvű fóliáns kíséretében, amely egy szufi versből vett idézetet tartalmazott: „Amikor elalszik a ház népe, és Daud csillaga megértőn ragyog már, kigyúlnak a tudás fekete gyertyái Fatima tömlöcében, megszorul a szíj és lesújt a korbács...“

Dédnagyanyánk minden éjjel a falhoz láncolta dédnagyapánkat, száját betömte hálóingével és a lókorbáccsal pontosan egy óra hosszat verte, miközben franciául énekelt neki. Dédnagyapánk minden egyes éjszaka történetét megírta Wanderbourgh úrnak Bostonba, tanácsáért esedezve, ugyanis polgári erkölcsrendszere nem tudta felfogni, miért élvezi annyira a szenvedést és megaláztatást, amit dédnagyanyánk minden éjjel rámér. Kétségbeesett leveleire dédnagyapánk soha sem kapott Wandorbourgh úrtól választ. Ennek ellenére kitartóan,  agyvértolulásban bekövetkezett haláláig minden nap írt neki. Atyai nagyanyánk, Jekatyerína Abramova szerint Wanderbourgh úr rendszeresen válaszolt dédnagyapámnak, de ezeket a leveleket dédnagyanyám rendre eltüntette, soha nem jutottak el a címzetthez.

Irína: (élőben folytatja a szöveget) Atyai nagyapánk, Tyimofej Raymondovics Csehov műszaki leírásokat írt szenvedélyesen, kora gyermekkorától gümőkórban bekövetkezett haláláig. Nem voltak saját találmányai, nem épített soha semmi újat. Meglévő gépeket, szerkezeteket, építményeket írt le, mérhetetlen precizitással és mindenre kiterjedő részletességgel. Az ebédlőt díszítő falióráról írt tanulmánya például mintegy hatezer, sűrűn teleírt oldalt tesz ki.

A tanulmány megírása és a hozzá tartozó illusztrációk elkészítése két évet vett igénybe. Erre az időre a család Jakutföldre költözött, ugyanis nagyapánk csak ott, a végtelen hómezők csendjében talált kellő nyugalmat munkájához. A súlyos faliórát szánon vitte Szentpétervárról Jakutiába, ahol egy külön rönkházat építtetett neki. Az órát szétszedte és minden egyes darabjának hatalmasra felnagyított másolatát elkészíttette medvecsontból, egy helyi csontfaragóval. A másolatokból azután óriási csontórát épített, azért – mint mondta –, hogy a szerkezet működését jobban tanulmányozhassa.

A csontóra egyetlen felhúzással hónapokig működött, s olyan pontosan járt, hogy maga a kormányzó is hozzá igazította a kormányzósági palota óráit. A szerkezetet végül a farkasok hordták szét, amikor egy éjszakán nagyanyám, Jekatyerina Abramova egy szomszédunk feleségével beszélgetve elfelejtette bezárni az óra házának ajtaját, miután kitakarított odabenn.


Néhai apánk, Pável Tyimofejevics, miután házunkat bátyánkra, Anton Pavlovicsra íratta, párbajban vesztette életét. Moszkvai szomszédunk, Jefim Viktorovics Rubacsenko pisztolylövése végzett vele egy februári éjszakán, a városi parkban, a tiszti kaszinóban történt szóváltás után. Rubacsenko úr szerint apánk csalt a baccarat asztalnál, amit apánk nem ismert el és kesztyűjét Rubacsenkó úr arcába vágta.

Apánk minden este bezárkózott a könyvtárszobába titkárával, Szemjon Szemjonovics Arhibasevvel, aki a krími hadjárat óta legfőbb bizalmasa volt. Szemjon Szemjonovics tanácsolta például apánknak, hogy házunkat, kizárólagos használati és értékesítési jogokkal bátyánkra, Anton Pavlovicsra hagyja. 

Apánk és Szemjon Szemjonovics Arhibasev egy összefoglaló jellegű művön dolgoztak minden éjjel a könyvtárszobában. Tervük az volt, hogy egyetlen könyvben, saját megélt lelki tapasztalataik alapján összefoglalják a világ összes vallási nézeteit és gyakorlatait. Arhibasev úr, a megrögzött ateista és ellenálhatatlan hatalmú hipnotizőr nélkülözhetetlen volt ehhez a munkához, hiszen arról volt szó, hogy apánkat minden éjszaka egy más vallásra kellett – intellektuális meggyőzéssel és csodákkal – térítenie, időt hagyva arra, hogy apánk a szeánsz végén még lejegyezhesse tapasztalatait és megvonhassa a szükséges konklúziókat. A könyvből nyolcvanhét fejezet készült el. Apánk halála idején éppen a Bőn vallás számmágiáját tanulmányozták. A munka itt abbamaradt.

A manó ásít, elteszi  ceruzáját és noteszét, bezárja a bőröndjét, feláll és Irinától követve kimegy . A jelenet  ismét árnyjátékba vált


Irina: (hangfelvételről) Bátyánk, Anton Pavlovics Csehov író. Az írásból él. Nagy szerencséje van, hogy pszichotikus kényszereinek kielégítése egybeesik tanult szakmája gyakorlásával. Abból él, s biztosítja szerény körülményeinket, amit egyébként is csinálna. Ír. Mindíg ír. Most is. Ezért nem engedhetem önt be. Nem lehet írás közben zavarni. Nem engedi. Nem lehet zajt csinálni, beszélni hozzá ilyenkor. Azt mondja, hogy zavarjuk a koncentrációban.

Néha bemegyünk hozzá, mert valamit meg kell neki mondanunk. Ilyenkor iszonyú haragra gerjed és gyakran megesik, hogy rövidebb-hosszabb időre leküld bennünket vidékre. Ha most bekopognék az ajtaján, hogy bejelentsem az ön érkezését, újabb dühroham következne és a nővéreim és én nem akarunk megint lemenni vidékre. Nem akarunk unatkozni, faragatlan, megbízhatatlan, tájékozatlan, durva, tolakodó, ostoba emberek társaságát eltűrni, szakadatlanul vágyni vissza Moszkvába, vagy akár Szentpétervárra.

Ebbe a házba, súlyos családi konfliktusok kirobbanása nélkül, csak Pável Petrovics Pocakov urat, a zongoratanárt engedhetem be, de őt is csak egyszer egy héten. Ilyenkor Anton Pavlovics abbahagyja az írást és megiszik egy sherry-t Pocakov úrral a nappaliban, aztán meghallgatja Olga zongorajátékát. Ha Olga félreüt egy hangot, vagy elveszíti a tempót, Anton Pavlovics figyelmeztetően köhhent és dobogni kezd a padlón csizmasarkával. Olgának ilyenkor csak akkor szabad beszélnie, ha Pocakov úr a leckével kapcsolatosan kérdezi, ami szegény nővéremnek szavakkal el nem mondható kínokat okoz.

Az árnyjáték lassan eltűnik. A screeneken hóvihar gomolyog. A színpad elsötétül. Csehov asztalára fény vetül, az író folytatja Irína szövegét, ahogy írja számítógépébe amit hallott

Csehov: Időnként azonban, kiismerhetetlen okoknál fogva bátyám hirtelen megváltozik. Magához hív bennünket és arra kér, hogy beszéljünk neki. Mondjunk, amit akarunk, akár egyszerre is. Olyan is előfordul, hogy konyakkal és szivarral kínál bennünket ilyenkor és amikor egy kicsit spiccesek leszünk a likőrtől és a váratlan lehetőségtől, hogy végre kimondhatjuk, amit ki kell mondanunk, jókedvében még addig is elmegy, hogy a térdére fektet bennünket és játékosan a fenekünkre paskol, mint régen apánk tette vasárnap délutánokon. Ilyenkor Anton Pavlovics nem bánja, ha kopognak ajtónkon és maga ereszti be, aki kopog. Hogy mi okozza ritka jókedvű óráit, nem tudom. Talán a Hold, talán a csillagok.

Most nem engedhetem be, de holnap talán igen, vagy holnapután, ha úgy esik, hogy bátyánk abbahagyja az írást  és jókedvűen kijön a szobából. Ha ön éppen egy ilyen időpontban érkezik, akkor beengedhetem, vagy maga Anton Pavlovics engedi be és kíséri fel a lépcsőn a szalonba. Képzelje el! Kérem bocsásson meg nekünk ezekért a zűrzavaros állapotokért, azért, hogy most nem engedhetem be a házba. Kérem, jöjjön holnap. Vagy holnapután. Addig is minden jót. Adieu. Daszvidanyia.

Irína bejön, átmegy a színen, megvonja a vállát, a másik oldalon kimegy

Csehov: Megtudhatnám, hogy ki volt az, Irína? Nem válaszol. Ebben a házban nekem senki sem válaszol. Alvajárókról van szó, nem kétséges. Azt hiszem, le fogom őket küldeni vidékre.

Csehov az asztalához ül,  koncentrál, majd írni kezd

Narrátor:
Az író visszaült asztalához és megpróbál koncentrálni. Nem könnyű. Feje tele van Irína hangjával, ahogy a legféltettebb családi titkokat kifecsegte egy idegennek. Aztán folytatja munkáját. Lev Tolsztoj feleségét idézi meg gondolatban. Lelki szemei előtt megjelenik az idős hölgy képe, ahogy szomszédasszonyával sakkozik a vidéki birtokon, amikor ismeretlen látogató érkezik a kapuhoz.

Szofja, Tolsztoj felesége sakkozik barátnőjével a vetítővásznon., az ajtóban  a manó áll, bőröndjével

Szofja: Kérem, ne zavarjon most. Be kell fejeznünk ezt a sakkjátszmát Katyerina Maximovával, mielőtt a nagyságos úr lejön az internetről. Hol is hagytuk abba? Igen. Nos, egyszerűen képtelen vagyok magamnak elfoglaltságot találni. Neki szerencséje van. Ő okos és tehetséges, szép is, a maga furcsa módján. Rólam egyik sem mondható el. Amíg az ő szelleme magasan szárnyal és még magasabbra néz, addig az én lassú, nehéz gondolataim a porban vonszolják magukat, mint a csiga. Amíg ő a semmiből felépítette saját magát és tanait, mint egy varázsló, addig én semmihez sem értek, nekem semmi sem sikerül.

Rosszul kártyázom és gyenge sakkjátékos vagyok. Lemondtam a zongoraleckéket is, mert az ujjgyakorlatoknál tovább nem jutottam. Eladtam a zongorát. Lev észre sem vette. Az árából vettem Levnek az új haskötőt. Kicseréltem titokban a régivel. Lev ezt sem vette észre. Közben gyorsan fogynak készleteink és még csak február van. Amit a Háború és békéért kapott, Lev egy új szamovárra költötte. Csak a szamovárja fontos neki. Sokmindenből meg lehet élni. Puszta szerelemből nem lehet megélni.

Nem nehéz munkát találni, de mielőtt bármibe belefognék némi lelkesedést kell csiholnom a tyúktenyésztéshez, a palántázáshoz, a sok ostoba – és néhány érdekes – könyv olvasásához, az uborkasavanyításhoz, a befőzéshez, még ahhoz is, hogy önnel, Katyerina Maximova leüljek egy játszma sakkra, amikor Lev végre abbahagyja az írást és rámegy az Internetre.

Mása besomfordál  a barátnőivel, a Főpapnővel az Áldozattal, és Zimával, a szobalánnyal, Mása és Zima  megállnak a dolgozó Csehov előtt. A Főpapnő és az Áldozat leülnek a szobortalapzatra. A főpapnő ezoterikus motívumokkal festi be az Áldozat testét. Mása köhhent. Szofja hangja elhallgat. Az árnyjáték kihúny.  A vetítés leáll. Csehov felréved az írásból

 
Mása: (mániákusan) Tisztelt Anton Pavlovics. Szeretett bátyám. Házunk ura. Csak azt akarom önnel közölni, hogy Zima a kirgiz szál. Ő táncával fel tudja oldani a családunkat sujtó átkot. Ha ő nem, senki sem. Ha nem tánccal, akkor semmivel sem.

Tudom, hogy rengeteg hasonló ötlettel álltam már elő korábban, amelyek egytől egyig csődöt mondottak. Tudom, hogy ön azt hiszi, ezúttal is fennáll annak lehetősége, hogy tévedek, s a várva várt szabadulás helyett csak újabb gyötrelmeket szabadítok e megkínzott családra. Ezzel én nem foglalkozhatom. Nekem az a dolgom, hogy engedjek a belső hang sugallatának, amely azt mondja, hogy igenis Zima a kirgiz szál, ő vezet bennünket a megváltáshoz.

Megváltásra van szükségünk, Anton Pavlovics. Hát nem látja, hogy szenvedünk? Mindenki szenved ebben a házban. Olga is szenved. Irina is szenved. Ön is szenved. Én is szenvedek. Ön az írás kényszerétől szenved, én a saját hangomtól, a saját kimondott szavaimtól, attól, hogy folyamatosan beszélnem kell. Attól, hogy nem tudok egy pillanatra sem elhallgatni. Még álmomban is beszélek. Néha más hangján is. Tegnap éjjel például Szofja voltam, az ön által annyira tisztelt Lev Tolsztoj elhanyagolt felesége

Csehov: Másenyka kérlek, azonnal hallgass el és a barátnőiddel együtt hagyd el ezt a szobát. Nem látod, hogy írok? Nem veszed észre, hogy zavarod a koncentrációmat? Holnap reggel le kell adnom ezt a darabot a színházban. Igen, a Mesterről szól. Na és, az az én dolgom, egyes egyedül az enyém, hogy miről írok és kinek. Kezdődnek a próbák. Fókuszálnom kell, értsd meg.

Igen, felolvastam neked Szofja Tolsztojeva monológját, de nem azzal a céllal, hogy betanuld és mondjad álmodban. Hogy aztán kopogás nélkül idegyere és elmond, hogy mondod az én szavaimat, amit nem neked írtam. Ezoterikus érdeklődéseddel pedig teljesen összezavarsz. Igen, tudom, hogy Zima jól táncol. Láttam már táncolni. Olyan remekül táncol, hogy abba kell hagynom az írást, amikor táncolni kezd és addig nem tudom folytatni, amíg be nem fejezi. Nekem pedig írnom kell. Ezért nem akarom, hogy Zima itt most táncoljon. Menjetek el. Vidd a barátnőidet is.

Képtelen vagyok ebben a házban a munkámra koncentrálni. És ha én nem koncentrálok, akkor senki sem fog koncentrálni ebben a házban. És akkor valamennyien szétesünk. Érted te ezt? Amennyiben nem hagyjátok el ezt a szobát azonnal, leküldelek benneteket vidékre. Téged is, Olgát is, Irinát is. Ennyi. Most pedig kifelé! Hinaus!

Mása: (keményen) Ha bármi módon megpróbálja megakadályozni Zima táncát, a Főpapnő éreztetni fogja önnel mágikus hatalmát. Igaz, édesem?

A Főpapnő kivillantja fogait és egy gesztust tesz Csehov felé. Csehov mellére fény vetül. Az írót mintha elektrosokk érné. Szívéhez kap, rázkódni kezd, eszméletét veszti és összeroskad székében


Intermezzo


Zene indul. Zima a színpad közepére megy és táncolni kezd. A screeneken az Interlude animáció jelenik meg, testrészekből öszerakott mandalák lüktetnek, folynak egymásba a zene ritmusára. Csehov magához tér és hipnotizálva figyeli Zimát. A többi lány is csatlakozik az egyre erotikusabbá váló tánchoz. Becsukják az író laptopjának fedelét, leszbikus szeretkezésbe kezdenek. Zima Csehovot csábítja el. Csehov feláll, leveszi ingét, a padlóra fekszik. Zima ráül. Belopakodik Pával Pocakov, a zongoratanár. Részt akar venni az orgiában. Csengetnek. A zene megszakad, a vetítés megszűnik

Mása: Csengettek.

Csehov: Igen, csengettek.

Újra csengetnek

Mása: Csengettek.

Csehov: Igen, csengettek.

Mása: Nem hagyja abba.

Csehov: Az adószedők. Menjetek a szobátokba.

Újra csengetnek. A lányok és Pável Pocakov kimennek. és árnyjátékként hallgatóznak a továbbiakban. Pável Pocakov visszajön, mert a padlón felejtette műfogsorát

Jövök, nyitom.


Negyedik jelenet
A látogató

Feltűnik a manó árnya. Csehov árnya betessékeli

Csehov: Jöjjön be kérem. Végtelenül sajnálom, hogy megvárakoztattam. Bizonyára a számlák miatt jött és ebben teljesen igaza van. Bizonyos elírások, félrekönyvelések bizony megtörténnek, különösen egy író esetében, aki vagyok. Mert az író nem ebben a világban él. Itt, hogy úgy mondjam csak asztrálisan van jelen, keserű szelleme egy láthatatlan sorsnak.

Enigma: Csak azt akarom mondani...

Csehov: (közbevág) Nem mondjon még semmit drága barátom. Foglaljon helyet inkább. Ez itt a székem. Ebben a bőröndben bizonyára a számlák vannak. Megértem. Ez itt az asztalom. Ez itt a számítógépem. Nem az enyém, kölcsönadta valaki. Egy időre. Régi. Nagyon lassú. Már alig jár. Gyakran lefagy. Ezen kívül nincs is más a szobámban. Ennyit keresek az írással. Van három nővérem, akiket el kell tartanom. Már jóideje zongoraleckéikre sem tellik. Nem szégyenlem, de megjegyzem illő tisztelettel. És itt van Zima, kirgiz szolgálónk, akinek gondozását megfogadtam haldokló apjának Koromesevoban, a krími háború után.

Enigma: Csak azt akarom mondani...

Csehov: (közbevág) Várjon még ezzel, barátom, ha lehet. Ezek az ügyek várhatnak. Nem lehetnek fontosabbak a gondolatoknál, azoknál a finom titkoknál, amiket az író a szöveg szövetében el tud rejteni, a kis szókombináció kapszuláknál, amelyek olyanok, mint az időzített bombák, mert bennük ketyeg az idő. Bizonyára érti amit mondok. Mindenesetre hallgassa meg ezt a drámarészletet és mondjon véleményt.

Enigma: Csak azt akarom mondani...

Csehov: (közbevág) Pszt!

Megjelenik a sakkozó nők árnyéka. A manó és Csehov a szobor talapzatára ülnek

Szofja: (hangfelvételről) Ha nincs rám szüksége, ha csak baba vagyok, ha csak feleség vagyok, és nem emberi lény, akkor annak semmi értelme, köszönöm, én abból nem kérek. Gyakran előfordul, hogy napokig nem csinálok semmit, csak fekszem az ágyban, vagy állok az ablaknál és nézem a nyírfákat. Nem etetem meg az állatokat, nem öntözöm meg a palántákat, nem gyújtok be a cserépkályhába, nem mosogatok, nem mosok, nem teszem az asztalra az ételt. Csak ülök, állok, vagy fekszem valahol, tágranyílt szemekkel, mozdulatlanul. Persze, hogy tétlenkedem, de nem a természetem miatt teszem ezt, csak nem sikerült még rájönnöm arra, hogy mit is tehetnék itt. Közben telnek az évek és nem leszünk fiatalabbak. Tizenhét éve érkeztem ebbe a házba, de még most is idegennek érzem itt magam.

Semmi és senki mást nem imádok Leven kívül. De az embernek valami mást is szeretnie kell, mint ahogy Lev is szereti a munkáját. Megpróbáltam én is rámenni az internetre, de nem sikerült. Lefagyott a gép és amikor megpróbáltam feléleszteni, véletlenül letöröltem az Anna Karenina kézíratát. Meg a Naplót, ugyebár. Nem lett baj, mert Lev szerencsére azt hitte, hogy ő törölte le a kézíratokat. Gyakran csinál ilyet, utána hetekig depressziós, amíg ujra nem írja amit letörölt valahogy.

Annyira fontos neki, amit ír, annyira hiányzik neki, ha időnként elveszik valamilyen kézírat. Az én életem halálosan unalmas és sivár, az övé viszont az internettel, a munkájával, a tehetségével, a halhatatlanságával annyira teljes és gazdag. Amikor mondom neki, hogy unatkozom, csak nevet. “Azt hogy lehet?”, kérdezi és keresztet vet. Én pedig katatóniába esem és megbénulok. De ő már elfordult és újra írni kezdett. Nem veszi észre bénultságomat. Közelsége fojtogat. Kiszívja belőlem az életet. Szomorú, hogy az imádott férfitől való érzelmi függőségem ennyi energiámat és képességemet elemészti, pedig az biztos, hogy egykor bennem is sok energia volt.

Az ajtó meg nyitvamaradt. Kérem jöjjön vissza máskor, láthatja hogy nagyon elfoglaltak vagyunk. Másenyka csukd be az ajtót és tedd fel a borschot a tűzhelyre. A nagyságos úr hamarosan lejön. Hol is hagytuk abba?

Csehov: (megismétli az utolsó mondatokat) “Az ajtó meg nyitvamaradt. Kérem jöjjön vissza máskor, láthatja hogy nagyon elfoglaltak vagyunk. Másenyka csukd be az ajtót és tedd fel a borschot a tűzhelyre. A nagyságos úr hamarosan lejön. Hol is hagytuk abba?” Nem varázsos ez? Nem csodás?

Enigma: A kiadó szoba miatt jöttem, kérem, Kirgíziából. Nem értek semmit az egészből.

Csehov: (feláll, az asztalához megy) Értem. Tehát nem az adóhivatal. Ezt korábban is mondhatta volna. Nincs kiadó szobánk. És időnk sincs az ilyesmire. Menjen el kérem és csukja be maga után a kaput.

A manó megfogja a bőröndjét, feláll és az ajtó felé indul. Csehov elgondolkodik aztán utánaszól. A manó megtorpan és visszafordul

Mit is mondott, honnan jött?

Enigma: A kiadó szoba miatt jöttem kérem, Kirgíziából. Nem értek semmit az egészből.

Csehov: Mit is mondott, mi a neve?

Enigma: Babasov, Enigma Fjodorovics.

Csehov: Megmondaná, hogy mi a célja látogatásának városunkban?

Enigma: Egy üzenetet kell átadnom, aztán tanácsot kell adnom annak, aki megérti.

Csehov: Megmondaná, hogy mi az üzenet?

Enigma: A harmadik tányér párolt bárányagyvelő.

Csehov: Megismételné?

Enigma: A harmadik tányér párolt bárányagyvelő – letelt az idő. A Baba megbocsát.

Csehov: Értem. Az üzenet nekem szól. Nekem van szükségem a tanácsára. Maradjon velünk. Érezze ezt a lakást otthonának. Maradjon, amíg szükségesnek találja. Rengeteg kérdésem van.

Enigma: Két dolgot kell megmondanom. Az egyik az, hogy ha elönt a magány, gitáromon játszom.

Csehov: Nem baj. Szeretem a gitár hangját. Megnyugtat. Elgondolkodtat.

Enigma: A másik probléma pedig az, hogy csak egyetlen kérdésre válaszolhatok.

Csehov: Igen, tudom. Sorsunk labirintusának csak egy kiútja van. Életpályánk delén túl már csak egyetlen kérdés maradhat, mint ahogy akkor is, ha egy család egymást követő generációit sújtja átok. Ha arra kényszerít, hogy egy ébren, munkával töltött élet minden tapasztalatát egyetlen kérdésben foglaljam össze, megteszem. Évek óta fel vagyok készülve a feladatra, azóta, hogy elvállaltam nővéreim gondozását. Tudom ‘a’ kérdést, barátom. Semmit sem tudok ennél jobban. Állandóan hallom a fejemben, mint egy véget nem érő mantrát. Pokoli kín volt eddig elviselni, hogy nem tehettem fel ezt a kérdést senkinek.

Amikor ön megérkezett, már reménytelen volt számomra ezzel a kérdéssel a fejemben tovább élni. Mérhetetlenül biztos voltam benne, hogy már soha nem kapok erre a kérdésre választ. És ezen az elveszett napot követő, középpont nélküli éjszakában megérkezik ön, Kirgíziából a válasszal, csak ‘a’ kérdésre vár.

Nos, mindent kellő alázattal összevetve, így összegezhetem a dilemmát: Kedves Babasov úr, Enigma Fjodorovics: Író vagyok. Írni akarok, de a nővéreim nem hagynak. Beszédkényszerük van és a megállás nélküli, gátjavesztett, parttalan, mindent elöntő szózuhatag lehetetlenné teszi számomra az írást. A nappal, vagy az éjszaka bármely pillanatában bejönnek a szobámba, s ha történetesen nem is jönnek be, hangjuk átjön a falakon, lélekgyilkos redundanciával töltve meg a ház minden zugát.

Kérdésem a következő: Leküldjem-e nővéreimet vidéki kúriánkba, tudva, hogy ott biztosan ellehetetlenítik majd családunk nevét, ahogy atomjaira zilálják a csendes, kisvárosi társaságot? Vagy tűrjem tovább minden pillanatot átható jelenlétüket és hagyjam abba az írást azonnal. Leküldjem nővéreimet vidékre, vagy sem? Kérem, erre a kérdésre válaszoljon most.

Enigma: Csak azt szeretném mondani...


Ötödik jelenet
Olga monológja

Olga: (vésztjóslóan bevonul, elnémítva a manót, akit lenézően végigmér) Mi folyik itt? Értem. Látogató. Tudom. Nos, mindegy. Akárki. Szeretett bátyám, tisztelt Anton Pavlovics. Tudom, hogy szilveszter éjszakája van, talán a legfontosabb szilveszter éjszaka az utolsó kétezer évben. Azt is tudom, hogy Ön írással kívánja tölteni ezt az éjszakát és én most zavarom. Ugyanakkor van valami nagyon fontos, amit el kell mondanom önnek, a legsürgősebben, azonnal, mert úgy érzem, sorskérdésről van szó.

Nem akarom felingerelni, mint a múltkor, mert tudom, hogy megint leküldene hosszú időre vidékre. De meg kell kockáztatnom, hogy felzaklatom, annyira fontos, amit most mondani akarok. A lelkem legmélyén érzem, hogy ezúttal megért és nem büntet majd túlságosan, ha meghallja, amit mondani akarok. Lehet, hogy Önnek semmiségnek tűnik majd az egész, de talán számíthatok elnézésére, vagy legalábbis arra, hogy itt maradhatok, közel Önhöz, annak ellenére, hogy véleményem oly keveset számít Önnek, Anton Pavlovics.

Pável Pocakov besettenkedik és kisérteties lassúsággal bejárja a teret. Mindvégig mosolyog, szemét ritkán nyitja ki. A szoborhoz viszi Csehov székét, és zongorázni kezd egy láthatatlan zongorán. Satie. A zene aláfesti Olga szövegét

Arról van szó ugyanis, hogy ma délután zongoratanárom, Pável Pocakov, a szokásos B dúr futam helyett egy durva és közönséges A-moll futammal fejezte be a Salzburgi Etűdöket, amiből arra következtetek, hogy tisztességtelen szándékai vannak velem, annak ellenére, hogy verbálisan még nem vette a fáradtságot, hogy akárcsak megpróbálja sejtetni érzelmeit. Fel vagyok háborodva és különös módon elszomorít az eset, amely csak egy, s talán nem is a legfontosabb, különösnek mondható epizód a Pocakov úr és az Ön nővére, Olga  között feszülő, semmiképpen sem egészséges viszonyban.

Tudom, hogy erről senki sem tehet, legkevésbé Ön, akinek ma éjjel írnia kell. De senki sem változtathatja meg a tényeket és a tényeknek következményeik vannak. Nevezetesen a mai zongoraórán Pável Petrovics által A-mollra cserélt B-dúr akkord annyi gyanúval töltött el, hogy képtelen vagyok tovább elviselni Pocakov úr látogatásait ebben a házban, még akkor is, ha ez az ön háza, mert elhalt atyánk, nyilván anyánkra hallgatva így rendelkezett. Csak annyit adhatok mindehhez, Anton Pavlovics, hogy ha szavaim annyira felingerlik, hogy ismét vidékre küld, én el fogom viselni a büntetést, ha Ön szerint ez az ára annak, hogy ne kelljen többé fogadnom az Ön tisztelt barátját, Pável Petrovics Pocakovot, annyira nem szenvedhetem ezt az embert.

Tudom, hogy Pocakov úr, Pável Petrovics, kiváló zongoraművész és tanárként is a legjobbak között emlegetik, úgy Moszkvában, mind Szentpéterváron. Tény, hogy legtiszteletreméltóbb családok ajtaja is nyitva van Pavel Petrovics előtt és még senkitől sem hallottam panaszt viselkedésére. Az is tény, hogy a zongoraleckék során engem soha meg nem érintett, noha erre számtalan alkalma volt. Tagadhatatlan, hogy mindíg megtartja a kötelező távolságot, sőt, ha csak teheti, kerüli tekintetem, legtöbbször rám sem néz. Metakommunikációt, mágneses jeleket, vibrációkat, hullámokat bocsájt ki azonban magából, amelyekre én különösen érzékeny vagyok. Jelei ellen teljesen védtelen lettem az idők során, nem tudok előlük menekülni. Már akkor érzem őket, ha Pável Petrovics befordul a Tagankán házunk felé. Télen, mint most, különösen intenziválódnak ezek a jelek, mert felerősíti őket a hó és a jég az utcákon.

Mert fekete jelek ezek, Anton Pavlovics, visszaverődnek mindenről, ami fehér és hideg. Csak az én érzékeimet gyötrik, mert én a meztelen idegeimmel érzékelek és a lelkem minden pontja száz és száz szállal kapcsolódik ezekhez az idegekhez. Próbáltam tolerálni, nem tudomásul venni ezeket a jeleket, de védtelen vagyok és nincs kihez fordulnom segítségért. Ezek a vibrációk megölnek. Vagy legalábbis a felismerhetetlenségig átalakítják azt, aki vagyok, az Ön kis Olgáját, akinek Ön a szánkóját húzta a Néva partján, anno és akinek Ön Maupassant könyveiből olvasott, amikor meg voltam fázva.


Beszéltem erről a dologról, Pável Petrovics Pocakov mentális tolakodásáról nővéreimmel, Irínával és Másával is és azt hiszem ők is egyetértenek velem abban, hogy Pável Petrovics eljárása tűrhetetlen, abban az értelemben, hogy nincs joga engem vibrációkkal elárasztani, falakon át, nagy távolságokból, attól a pillanattól kezdve, hogy felébredek, egésszen addig, amíg a morfium hatására végre el tudok aludni, ritkán a hajnal beköszönte előtt, ha egyáltalán sikerül eltompítani érzékeimet addig a pontig, amikor a tudat leáll. Pável Petrovicsnak nincs erre joga és ezt Ön ugyanolyan jól tudja, mint Pável Petrovics felettesei a Zeneakadémián, akiknek már írtam ebben az ügyben. Mása és Irína is írt, annyira fel vannak háborodva. Ráadásul, mint ha még ez mind nem lenne elég, Pável Petrovics szivarozik is. Az ablakból láttam, amikor rágyújtott egyre, egy különösen hosszú, jávai szivarra, ahogy elhagyta a házat, az Ön házát egy csütörtöki napon, tavaly januárban.

Csehov feláll és a kijáratra mutat.. Olga kimegy a szobából


Hatodik jelenet
Száműzve

Csehov fáradtan leül az asztalához. A manóhoz fordul

Csehov: Kérem válaszoljon: Leküldjem nővéreimet vidékre?

Enigma: Csak azt akarom mondani...

Csehov: (közbevág) Köszönöm, értem. Ön szerint tehát le kell küldenem nővéreimet vidékre, hogy megismerjék, milyen az igazi élet. Erre a válaszra vártam, uram. Ez számomra a megváltás pillanata.

Csenget. Zima bejön

Mond meg a kisasszonyoknak Zima, hogy kezdjenek csomagolni. Holnap utaznak vidékre

Zima: Rögtön megmondom nekik a rossz hírt, Anton Pavlovics. De előbb táncolok önnek

Csehov: Nem akarom többé a táncodat látni, Zima. Írni akarok, és ha te táncolsz, nem tudok írni. Sajnálom, szeretlek, de nincs más megoldás. Te is utazol velük

Zima: A tánc címe: Nem baj, világ!

Zene indul, Zima táncolni kezd. Csehov lebénul. A manó egyetlen, mágikus gesztussal megállítja a zenét és  Zinát. Zina megmerevedik. A manó varázspálcájával kiküldi a szobából. Lassu zene indul: ('Aqua Marina')

Csehov: Kérem érezze magát otthon ebben a házban. Válasszon szobát. Érezze jól magát itt és maradjon, ameddig akar. Köszönöm önnek, hogy felszabadított, hogy meghozta helyettem a döntést.

A manó letelepszik az íróasztal melletti fénykörben, jegyzetelve hallgatja Csehovot

Végre egyedül. Eddig nem ismertem ezt az érzést. Szabad vagyok. Senki sem fog zavarni többé. Írni fogok. Órákon, napokon, éveken át. Megírom mindazt, amit születésemkor génjeimbe programoztak a csillagok. Befejezem Tolsztoj-drámámat, aztán folytatom a Trilógiát. Munkacíme egyenlőre ez: A Dél Keresztje. A déltengereken játszódik a történet. Hősei mai emberek. Egy Írországban letelepült orosz zongoratanár, bizonyos Pável Petrovics Pocakov és melankóliától gyötört felesége, Gail. A zongoratanár átképzi magát számítógép szakértőnek és munkát vállal egy virtuális kaszinóban, a Bahamákon. Felesége Dublinban marad, ahol az Ír Köztársasági Hadseregnek dolgozik. Líbiából érkező fegyverszállításokat bonyolít és butikot tart fel a város katolikus és protestáns szekciója közötti senki földjén. Férjét csak ritkán látogatja meg. Trilógiám azzal kezdődik, hogy a zongoratanár felesége barátnői, a Kirgiz Szál és egy brazíl szépség, Aqua Marína társaságában mélytengeri búvárleckéket vesz egy kézikönyv alapján, amelyet maga Cousteau kapítány bízott rá a halálos ágyán...

Zene felerősödik. Álomjelenet türkiz és kék fényekben. A zongoratanár felesége búvárleckét vesz barátrnői társaságában. A screeneken animált  tengeralatti világ. A jelenet végén lassan elsötétedik a szín. Kihúny a vetítés, a szereplők kiúsznak a színpadról 


Finálé
(A lakó)

Csehov félhomályos dolgozószobája. Az író az asztalnál ül, a manó felméri a szobát. Csehov a manóhoz fordul

Csehov: Mit szól a történethez?

Enigma: (határozottan) Csak azt akarom mondani, hogy itt maradok. Ez lesz a szobám.

Csehov: (megmerevedik, mintha egy pillanatra kiszállna belőle a lélek, aztán összeszedi magát) Uram, a többi szobát még nem is látta. Nézzen körül előbb a lakásban, mielőtt döntene.

Enigma: Csak azt akarom mondani, hogy ez lesz az én szobám. Én ön is itt marad. Majd internetezünk. A jelen pillanatban magányosnak érzem magam. Ezért gitározni fogok.

Csehov felnyög, lebénul, aztán  felveszi az asztalról laptopját  és ki akar menni vele a szobából. A manó mágikus gesztussal megállítja Csehovot, aki lefagy a kijárat mellett. A manó kicsomagolja gitárját és játszani kezd. A törpe szobra rászól:

Peace: Ez az én városom. Ön idegen itt. Ön nem idevaló. Önnek itt nincs semmi keresnivalója. Azonnal hagyja abba a zajongást. Menjen innen. Ne zavarja a meditációmat.

A manó leteszi a gitárt, néhány lépést hátrál, azán  varázsmozdulattal leállítja a törpe hangját. A talapzathoz megy, leveszi róla a törpét és gitárjával maga áll helyére. Folytatja a gitározást. Csehov összecsukja laptopját, elidul kifelé a szobából. A kijáratnál megtorpan. Visszateszi az asztalra a laptopot, a színpad elejére lép és a mennyezetről lógó hurokkal felakasztja magát. A manó vigyorog. Távolkeleti zenére árnyjáték indul. Menet érkezik a szobor talapzatán ülő manóhoz. Játékokat, bábúkat helyeznek áldozatul a talapzatra, majd felsorakoznak a középső screen előtt. A finálé crescendójára meghajolnak, sötét

*  *  *  *  *
NL megjegyzése: Az Internet-színházban bemutatott darab élő színházi bemutatójára a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Házában került sor. A színpadra állításhoz a Trafó csak 4 próbalehetőséget biztosított. Közvetlenül a próbák megkezdése előtt kiderült, hogy nem kapjuk meg az ADSL Internet hozzáférést, ezért az új helyzethez alkalmazkodva át kellett írnom a darabot. A szereplők egy része nem jött el a próbákra, mások a második próba után lemondták a közreműködést. Rendezés helyett kénytelen voltam folyamatos katasztrófaelhárítással foglalkozni. A bemutató, és az azt követő két előadás mindezek ellenére csaknem hibátlanul lezajlott. Kari Györgyi színpadi teljesítményét percekig tartó nyíltszíni vastapssal jutalmazta a közönség. Az előadások végén is hosszan tapsoltak. A Trafó munkatársainak azonban nem tetszett az előadás. Az intézmény igazgatója nemtetszésükre és a 80%-os nézőszámra hívatkozva közölte velem, hogy többé nem adnak otthont produkcióimnak.
_______________________________